EZéRT TILOS AZT MONDANI A GYEREKNEK, HOGY LUSTA

Mások és önmagunk elvárásai befolyásolják a teljesítményt. Honnan lehet ismerős a Pygmalion-effektus? Elsőre talán mindenkinek George Bernard Shaw darabja juthat eszébe, amiből nagy sikerű film is készült My Fair Lady címmel, Audrey Hepburn főszereplésével (egy korábbi változatban Julie Andrews vitte a prímet). Ebben Higgins professzor képzi, oktatja a szegény, tanulatlan virágáruslányt, Eliza Doolittle-t – de nem ez az őstörténet.

Ovidius Átváltozások című művében jelenik meg először Pygmalion, aki a női nemben csalódva kifaragja magának a tökéletes asszonyt, hogy az aztán életre keljen. Shaw valószínűleg innen is merített 1912-es darabja megírásakor, de ismerhette Jacob Henle, a Heidelbergi Egyetem neves patológus, anatómus professzorának történetét is, aki beleszeretett egy szobalányba, és több évig képezte, hogy megfelelő feleség legyen. Össze is házasodtak, de a nő nem sokkal a frigy után meghalt.

A Pygmalion-effektus ma már a viselkedéstudomány, pontosabban a pedagógia fogalomkörébe tartozik, az irodalmi előképek alapján nem meglepő, hogy az elvárások valóságalakító hatását jelöli.

Robert Rosenthal és Leonore Jacobson pszichológusok 1968-ban írták le kísérletüket, amelyben egy iskola tanáraiban néhány adott gyerekkel kapcsolatban pozitív elvárásokat alakítottak ki, emiatt az osztályzataik javultak. A pozitív előfeltételezések egyaránt vonatkoztak a gyerekek intellektuális teljesítményére, magatartására és eredményeire.

De ha azt hinnénk, a pozitív elvárásokkal le is tudhatjuk a gyerek (jó) teljesítményét, nagyot tévedünk. A beskatulyázások és címkék, legyenek azok bármilyen előjelűek, rossz hatással lehetnek a gyerekekre, felnőttekre egyaránt. Nehéz azonban kikerülni, hiszen a világot kategóriák szerint értelmezzük, ezek segítenek eligazodni a rengeteg információ, érzelem között, így könnyen kicsúszik a szánkon, hogy valaki narcisztikus pszichopata, ha túl birtokló, féltékeny és lekicsinylő egy kapcsolatban, vagy akár csak az, hogy lusta. De ezekkel a konyhapszichológiai értelmezésekkel, vagy könnyen használt jelzőkkel különösen sokat ártunk a gyerekeknek, akik egy egész életre elbizonytalanodhatnak, vagy hihetik el magukról a téves kategóriát.

Önbeteljesítő jóslatok

Persze a címkéket is címkézik – pozitív és negatív tulajdonságokként. Gyerekek esetében a tartós negatív értékelés, főleg ha tisztelt, tekintélyes személytől jön (szülő, tanár), hosszú távon befolyásolhatja a gyerek önmagáról alkotott képét. Nehéz elkerülni, valóban, hogy azt mondjuk a gyereknek, „jaj, de lassú vagy”, ha egyszer tényleg sokszor szöszmötöl, de ezt a képet beégetjük az agyába, és később nehezen tudjuk csak megváltoztatni. Ő is így fogja látni a viselkedését és a személyiségét, negatív lesz az önértékelése, kisebbrendűségi komplexusa is kialakulhat emiatt.

De a pozitív címkék ugyanolyan rosszul sülhetnek el, Jonathan Secanella pszichológus bonyolult problémát vetett fel, szerinte ugyanis, amikor a gyerekeket az elért eredményeik alapján értékeljük („jó lett a dolgozatod, mert okos vagy”), akkor a belső értéke és a teljesítménye közé egyenlőségjelet teszünk. Bonyolultnak tűnik első olvasásra, hiszen miért ne tennénk? De így a gyerek azt hiheti, ha rosszabb lesz legközelebb a dolgozat, akkor ő maga is kevesebbet ér. A pozitív címke sem jó önbecsülés szempontjából, mert a gyerek azt hiheti, azért kap jó jegyet, mert okos, így viszont a rossz jegy majd azt jelenti, hogy buta, frusztrált és stresszes lehet, aki nem engedheti meg magának a gyengébb jegyet, mert akkor ostobának tartják majd.

Akkor hogy csinálhatjuk jól?

Ha mindenki azt hangsúlyozza, hogy ügyetlenek, kétbalkezesek vagyunk, nem megy nekünk a testnevelés, akkor elhisszük, és később sem próbálkozunk a sporttal.

És most térjünk vissza a Pygmalion-effektushoz, aminél a gyakran hallott címkék már internalizálódnak, és magától értetődővé válnak. A gyerekeknél a felnőttek elvárásai önbeteljesítő jóslatok lesznek: elhiszik a külső véleményt, megerősítik magukban. Ezek határozzák meg később a gyerek saját magáról kialakított képét és azt is, hogy mit vár el magától a jövőben.

Akkor mit mondjunk, hogy ne ártsunk?

Általánosabb dolgokat, például, hogy a gyereket különlegesnek tartjuk, hogy értékeljük a sok munkát, amit a feladatba fektet. És az is fontos, hogy a megerősítés akkor történjen, amikor a cselekvés, hogy egyértelmű legyen a kapcsolat a viselkedés és a dicséret között. Így nem a gyerek személyiségével, értékeivel asszociálódik, hanem azzal, amit csinál.