Suvicka egy kicsit dagi cica. Enola lüke, szeretnivaló bernáthegyi. És ott van még a tengerimalac. Meg nem mellesleg Marcika, Anna.
Na és a szülők: Sződi Gabriella és Újvári Márton. És a kicsi lakás. Ahonnan nehéz eljönni, mert nagyon jó a hangulat.Az embernek a Weöres-vers jut eszébe, kicsit módosított változatban: nem kutyatár – egy egész állatsereglet.
A német juhászkutya, a hörcsög, a patkány, a zebrapinty, a hullámos és a nimfapapagáj, meg a rosella, a rózsásfejű, a degu mókus és az ugróegér, a teknősök, a számtalan macska – köztük a titokzatos karthauzi – a kölykeivel (akik közül a legbutuskábbat tartották meg) már a múlt. De hogy még mit – vagy kit, kiket – hoz az élet, kiszámíthatatlan. Az Újvári-Sződi család alighanem képtelen állatok nélkül élni. És a gyerekek számára is teljesen természetes, hogy életük terét különféle állatokkal osztják meg. Hogy éjjel a tengerimalac motoszkálását hallják, hogy Marci Eni kutya vízfelelőse, és hogy a pici Anna adagolja a szárazeledelt.
– Hogy kezdődött ez a szoros kapcsolat az állatokkal? – Én hatéves koromig kertes házban éltem a szüleimmel
4 + 4 kiló
Dr. Halmay Dóra a SZIE Állatorvostudományi Karának belgyógyászati tanszékén dolgozik klinikus állatorvosként, ám magánpraxist is folytat, így a legkülönfélébb esetekkel találkozik. Szerinte kétségtelenül igényel némi elővigyázatosságot a városi lakásban tartott állat és a még kicsi gyerekek együttélése, de semmiképpen sem indokolt megszabadulni már meglévő állatainktól pusztán azért, mert gyerekünk születik. Sok szülő kőkeményen ellenáll: félnek az állatoktól beszerezhető betegségektől, vagy attól, hogy szőrallergiát kapnak a kicsik. Sződi Gabi meséli, hogy amikor Marci megszületett, Miáka borzasztóan féltékeny lett.
– Folyton nézte Marcit, elég csúnyán, és ha nem vettünk észre, belepisilt a kiságyába. Ezért aztán el is kellett ajándékoznunk. Meg hát mi van akkor, ha egy négykilós macska ráfekszik egy négykilós kisgyerekre? – Nem szabad az állatot beengedi abba a szobába, ahol a csecsemő van, és tilos őket kettesben hagyni
Márton bólogat: – Nekem csak kamaszkoromban lett kutyám. Én magam szereztem be, ő tényleg az enyém volt, nagyon büszke voltam rá, nagyon szerettem. Belga juhász volt, és amikor meghalt, nem is akartam másikat… – Én szeretem mindegyiket nagyon, de nekem nem fogadnak szót egyáltalán
– Énnekem az első állat Suvicka – mondja Anna –, akire emlékszem. (Suvicka most lesz négyéves. Anna hat.) – Hogy került hozzánk? Elmentünk az … hova is, anya? ja, az állatmenhelyre, ott volt sok cica, és az apa mondta, hogy őt hozzuk el, mert ő volt a legfélősebb, a legkisebb. Vittünk cicakosarat, de olyan kicsike volt, hogy abból a lyukon keresztül kiesett volna. És akkor apa betette a kabátjába, és ott szaladgált a kabát ujjában…
Mi, felnőttek, már szétesünk a nevetéstől, mert a gyerekeknek annyi mondanivalójuk van az állatokról, hogy folyamatosan egymást torkolják le.
Gabi kérdezi Marcit, hogy neki melyik állat az első emléke. Marci azt mondja, Ciáka.
– Örökké tespedett az ágyon, meg se moccant, még ha lökdöstem, akkor se.
– Anna, emlékszel, amikor Ciákát elvittük és nem is jött vissza? Hova vittük?
– A cicamennyországba. Ahogy ti mondtátok, úgy emlékszem. Csak feküdt az ágyon, az van a gondolatomban, úgy lehetett, hogy ágy, rajta macska, és nem mozog… – Szomorú lettél? Milyen az, amikor egy állat meghal?
– Kicsit se jó – mondja Marci. – Még gondolatban is rossz. Elvesztettünk már három ugróegeret, három tengerimalacot, most van a negyedik, az él és virul, hál’ isten. De őneki nincs neve, babonából. Mert már több elpusztult.
Anna kérdez: – Anya, elmondhatom azt a rossz élményt? Tudod, kivettem az akváriumból a tengerimalacot, de aztán nem figyeltem rá… És anya visszatette, én meg azt hittem, hogy elveszett… vagy baja lett… – És sírva fakad. Magyarázzuk neki, hogy az jó dolog, hogy felelősséget érez iránta, hogy aggódik érte. És hát hogy igen, vigyázni kell rá, mint egy anyukának a gyerekére. Malacanyuka, hihi – fűzi hozzá Marci. – De láttunk igazi anyukát is szülni.
Biológiaóra in vivo
Anna könnyei leszáradnak, megint tele van rajongással. – Jaj, tényleg!!! a mamánál van egy nagy cica, és terhes volt, és ott feküdt a padlón, és végignéztük, ahogy ott szenved, és nyomja kifelé a kiscicát. Csak egyet…. de olyan édes volt és ügyes…
Gabi azért hozzáteszi: – Tudod, ez vidéken volt, ott nem tartják meg a felesleges kölyköket. De mi megmentettük, nem vallottuk be, hogy láttuk, ahogy megszületett. Nem mertünk segíteni, és amikor kijött, amúgy is azt hittük, hogy halott. Aztán lenyalogatta az anyja, leszedte a burkot, ami még rajta maradt. És egészséges kiscica lett belőle.
Amikor azt kérdezem, hogy is keletkezik a kisállat, Marci jelentkezik, mint az iskolában.
– Én tudom! Összeteszi a két állat, amijük van, és akkor ott versengenek, versenyt futnak egymással a… mik? Apa? Na jó, a sejtek, és aki legelőször beér, az nyer, és akkor abból lesz az embrió.
Nekik már van elképzelésük arról, hogy születik az embergyerek, és arról is, hogyan távozik egy élőlény a földről. Nem kis dolog. És nem ugyanaz, mint amit a tévéfilmeken látni. Az anyuka segít, kérdez helyettem is.
– Mit láttunk a mamánál? Egynapos miket? – Kismalacokat! Ilyen pici malacokat… És bocit. Tehénbocit. – Tehenet vagy kisbikát? Lány volt vagy fiú?
Marci zavarba jön.
– Azt nem tudom, de azt mondta: múúúú. Elneveztük Minimúnak. A faluban volt ez mamáéknál, ahova járunk tejért... De olyan aranyos volt, nekünk múzott. Eni is érti, hogy mit mondunk neki, és ő is el tudja mondani, hogy mit akar. Ha morog, akkor vagy mérges, vagy éhes, vagy idegen jön. Ha így sípol (mutatja) vagy nyüszít, akkor le kell mennie. Ha olyan erősen csapkod a farkával, hogy majd eltörik a farokcsontja, akkor nagyon örül, vagy olyan ismerős jön, akit nagyon szeret. Van, amikor csak játékból morog, de ha nagyon liheg, akkor szomjas vagy melege van… Ha hozza a csomót (ez egy kutyajátékszer), és lerakja elénk, akkor játszani akar… Húzom, húzom, ő is próbálkozik, de ő nem tudja, mert csúszik a körme a padlón… Na, azért anyát is lehúzta a múltkor a székről…
Az orvos szerint a gyerekek még jobban érti a metakommunikációs jeleket, szinte látják az állat gondolatait, ráéreznek rezdüléseire – és ez alighanem kölcsönös. Ráadásul a többi emberrel szemben is empatikusabbá, érzékenyebbé válhat az, aki „néma” társait megtanulta érteni. Gabi azt mondja: csak most érzi, hogy milyen sokat számít a kölyköknek az állat. És hogy talán a kutya még jobb társ, mint a macska, mert kommunikatívabb. Meg hogy ezek a gyerekek, akik így megtanulták az állatok jelzéseit, talán jobban megértik az emberekét is. Mondjuk a saját kisbabájukét is, amikor még nem tud beszélni. És hogy milyen üres is lenne a lakás nélkülük – hiszen hangulatot teremtenek, mindenkit megnevettetnek.
Macskaünnep
– Amikor a cica észreveszi, hogy csak úgy üldögélünk, tévézünk például, akkor elkezd ő is műsorozni, hát az világszám, annál nincs viccesebb…
Marcika megint magához ragadja a szót:
– A macskával még bújócskázni is lehet! Vagy a kutya és a macska találkozása! Amikor a kutya játszani akar a cicával! Azt csinálja, hogy a fejét lehajtja, a feneke meg fent marad, csóválja a farkát és folyamatosan ugat a macskának… és akkor, ha éppen olyan kedve van, a macska megtámadja vagy a lábát, vagy a farkát, de nem igaziból, nem karmol vagy ilyesmi, csak belemegy a játékba. Az iskolában van, aki el se hiszi, hogy nekünk bernáthegyink is van, meg cicánk, meg tengerimalacunk. Csak aki már járt itt, és látta őket. És én, ha megcsináltam a leckém, nem unatkozom. – Én se! – szól közbe Anna. – Nekem nagyon kevés leckém van, és amíg Marci nem tanulja meg az övét, én nem is tudok játszani, pedig van ezer játékom. De olyankor fogom a tengerimalacot, simózom, ő meg örül… Felágaskodik az akváriumban és elkezd „uí”-zni, ha azt akarja, hogy foglalkozzunk vele. De amikor kiveszem, sokszor szivat engem, mert bepisil. Aztán szaladhatok a papírtörlőért…
Kényes kérdéshez érkeztünk: nincs mese, az állatok után bizony folyamatosan takarítani kell. Ez a feladat pillanatnyilag még a felnőttek dolga, de ők olyan lelkiismeretesen végzik, hogy a környékbeliek közül sokan megszólítják és megdicsérgetik őket.
– Én tudom, én tudom, miért kell felszedni a kutyakakit! – Anna lelkesen jelentkezik. – Mert a tévében láttuk, hogy vannak olyan oszlopok, ahova dobni lehet, meg mert meg is kérdezik az emberek, hogy van-e nálunk zacskó, hogy ne lépjenek bele, és hogy ne… ne piszkítsuk be a várost. Elmondhatom röviden?
Hát ennyi. Egy család, néhány állat és rengeteg szeretet, rengeteg ismeret és tapasztalat. „A legjobb iskola, amelyben az ifjú ember megtanulhatja, hogy a világnak van értelme, a természettel való közvetlen kapcsolat.” (Konrad Loren)
Szöveg: Simándi Júlia, Fotó: Miklóska Zoltán, Stylist: Soós Csilla Ez a cikk az